Joanne és Dublin Zoo
Ma kezdődött a második hét, és kicsit aggódtam, mert a másik csoportoknak mindig volt valami nyűglődnivalója: nem elég intenzív a csoport, nem tanítanak semmit, ez a bajuk - az a bajuk... A kezdeti furcsasága után rájöttem, hogy más aspektusból kell közelíteni Joanne-hoz, és egyből rátaláltam a hullámhosszára: rájöttem, hogy filozófikusabb, és mélyebb, mint amit elvárna kapásból az ember "2 weeks English language és culture" címén - és amikor már így tudtam rá figyelni, egy új világ nyílt meg nekem vele. Amikor a múlt héten az Iveagh titkos kertjét megmutatta - na ott rájöttem, hogy ez az, amit ő nyújtani tud: félre kell tolni a kukákat, és belépve egy elvarázsolt, antik formákkal teli, egészen más energiákkal dolgozó kertben találod magad (ezt is Ő tanította) - hát így voltam én is az óráival, meg ahogyan beszélt: mindennel - így ma reggel kissé szorongva értem a sulihoz - ahová legnagyobb örömömre Őt kaptam a hétre tanárként, és 3 másik csoporttársam is, akikkel őszintén örültünk egymásnak. Ez akkora hatással volt rám, hogy szárnyakat kaptam, és azon kaptam magam, hogy majdnem folyékonyan beszélek.... angolul.
Joanne arról is beszélt, hogy mire kell figyelni a kommunikáció során - mert az nem pusztán a beszéd. Meg teljesen igaza van, hogy először kezdjek gondolkodni angolul.... érteni már értek, mert az utcán is, ha nem görcsölök rá, akkor simán "gondolatként" értem a körülöttem lévőket - ez a legfurább, ilyen még nem volt. Szóval most nagyon lelkes vagyok, hogy tényleg nem kéne abbahagyni ezt a dolgot, ha már két év alatt nem butultam el angolból....
Meg ráadásul beszélgetés gyakorlás volt délután pont azzal a nénivel, akivel online is beszéltem Eimear-ra, ami egy tradicionális női név, és egy mitikus figura neve (meg fogom nézni) - van a trénernek egy csomó neve, mert elírta, amikor beszéltünk, gondolom felkészült addig az angol tudásomra lélekben…. :)
Amúgy szerintem a karolinás angol tanárok itt is simán taníthatnának - itt nagyon különbözőek a tudásszintünk, meglepődtem, hogy van olyan más országbeli angol tanár, aki max folyékonyabban, és gátlások nélkül beszél, de nem jobban mint én.
Szóval szerintem nagyon nagy türelem kell így ezekhez a népekhez - hozzánk - és ráadásul a társaság egy részénél érződik, hogy ők mindenkinél mindent jobban tudnak, de leginkább a szervezőknél jobban. De ez máshol sincs máshogy :)
Délután elmentem a Pen Cornerben - de sajnos eléggé lenézett az eladó néni - oké, 950 eurós tollak között nézelődni merészség - de mivel nagy töltőtoll rajongó vagyok, gondoltam körbenézek - de semmi extrát nem találtam barna Waterman tintán kívül, így elhoztam azt, és sajnáltam, hogy nem vett komolyan engem a néni... Aztán pedig irány a Zoo... azt hittem egyszerű lesz megtalálni, de nem: az íreknél nagyon nagyok a terek. Amíg a belső tereik szűkek - addig az utca szélesebb, a park nagy, "messze van" nekem minden egymástól. Hát itt is a Phoenix Park egy része a kis állatkert - de bár fél négykor mentem be, hét körül jöttem ki... azt hittem, hogy milyen kicsi - de nem.
A koncepció teljesen más mint az általam ismert állatkertekben: itt az az érzésem, hogy az állatoknak körbevezetik az embereket, hogy ne unatkozzanak a jószágok: annyi zöld van, hogy nem látod a jószágot, mindegyik kövér, és elégedett, és rettenetesen nagy helyen van, és a látogató szinte messze van tőle. Ráadásul zegzugos helyeken kell menni, és nem is látod, hogy melyik állat jön - mert nincs sok állat, de az igen kiválóan él itt. Ez látszik is rajtuk: néha az volt a benyomásom, hogy ránk vadásznak... :) A borneói orángutánok pl rájöttek, hogy ha látvány-verekedést csinálnak, akkor a látogatók bedobnak nekik kaját... és megcsinálták. Nagyon durva volt. Figyelték, hogy tapsolnak nekik, és "összeverekedtek" - de csak a tapsra.... le is fotóztam. (Rengeteg képet csináltam, elnézést érte - de szerencsére nem kötelező megnézni :):)) A másik nagyon durva az volt, hogy odamentek az ajtójukhoz, bekopogtak (mert már nem volt kedvük kintmaradni, fél óra múlva zárás is volt, kezdett furcsán hidegedni) vasajtót megkopogtatták, és kinyitották nekik, és mind bementek. Az egyik még vissza is nézett.... Megint zavarban voltam: ez teljesen biztos, hogy mi itt tartjuk őket - mint az állatokat?????? Nem tudom, de ilyenkor én elemi szégyent érzek.......
Szóval a vége megint az lett, hogy What was a lovely day!!!! :)
Itt lentebb egy olyan madár látható, amit életemben nem láttam, még képen sem, és én értem, hogy elbűvölő szempillái vannak... de összességében, ahogy kinéz.... :D (Abesszin szarvasvarjú)
